Egy kis depi

Mostanában valahogy semmihez nincs igazán kedvem, meg igazán nem is nagyon van mit tenni, hiszen nagyon korán besötétedik. Reggel felkelek még sötét van, hazaérek a munkából már sötét van. A tévében unalmasak az adások, emiatt a Covid járvány miatt nem is lehet menni sehová. Mit tehet ilyenkor az ember? Eszik aztán alszik, aztán amikor felkel, akkor megint eszik valamit, aztán megint húzza az ágy, akkor is, ha még csak délután van. Egy kis alvás mindig jót tesz! Amúgy is dolgozunk egész héten ebben a stresszben, amikor emberek halnak meg körülöttünk és a jó ég tudja, hogy ki köhögi a képünkbe ezt a szemét vírust. Na, meg hordjuk azt a rohadt maszkot, amit kötelező hordani. Az ember nem kap benne levegőt, nyomja az arcunkat egész nap és alig látok benne, mert állandóan bepárásodik a szemüvegem.

Pocsék egy helyzet. Nem csoda, ha elfáradunk már délután és a rossebnek sincs kedve fent lenni. Egy kis alvás mindig jót tesz. Előtte eszek valamit, valami édességet, mert megérdemlem ebben a nyomorúságos helyzetben, hogy legalább ennyi örömöm legyen az életben! Na, ettől a csokitól szomjas lesz az ember. Már a Milka sem az igazi! Régen finomabb volt. Amikor még csak háromévente mehettünk ki Bécsbe, akkor mindig hoztuk haza a nagy tábla csokikat, de azok sokkal finomabbak voltak, mint ezek a mai keleti piacra gyártott semmi ízű tömegcuccok. Jobb, ha iszok rá egy kis bort, csak annyit, hogy ez a borzalom kijöjjön a fogaim közül. Előtte kinyitom az ablakot, mert rohadt meleg van, amióta a távfűtés beindult. Inkább előtte iszok. Egy kicsit lefekszem. Magamra húzom a plédet. Hihetetlen, de jobb egy kicsit összekuporodni alatta, nincs is meleg. A francokat nyitom ki az ablakot, aztán bejön még az a piszok hideg. Így legalább nyugodtan pihenhetek egy kicsit, aztán majd ha szusszantam egy kicsit, akkor felkelek és rendet rakok a konyhában. Egy kicsi mosatlan elfér a mosogatóban. Ki a francot érdekel, úgysem nézi senki. Inkább megnézem 8 után a sorozatot a tévében. Addig egy picit alszom…
Aztán, amikor az ember felriad a kanapén este kilenc körül, akkor észleli enerváltan, hogy lekéste a kedvenc sorozatát, amit amúgy is végig szokott unatkozni, mert soha nem történik benne semmi. De, ha történik is, az is annyira erőltetett, hogy dög unalom az egész. Aztán kivánszorog a vécébe, elvégzi a dolgát és eszik még egy kis csokit, amihez persze iszik még egy kis bort. Igaz, hogy a csoki sem az igazi, de, mégis csak ad egy kis örömöt ebben a stresszes, borzalmaktól teli világban.

• Most meg már nem vagyok álmos, és ha nem tudok időben elaludni, akkor hogy fogok reggel felkelni és hogy fogok holt fáradtan dolgozni. Mert a hét vége még a látóhatáron sincs, amikor kipihenhetné magát egy kicsit az ember. Éjszaka most mi a fenét csináljak, ebben a hülye tévében is hiába van száz adás amikor az egyik ismétlés unalmasabb, mint a másik. Na, inkább olvasok! De, mit? Krimit nem fogok, mert akkor rosszul alszom. Inkább alszom, beveszek egy kis altatót! De, basszus már ittam bort, így nem vehetem be az altatót! Akkor mégis inkább olvasok. Jó lesz ez a krimi, amúgy sem egy nagy szám, a végén mindig megvan a gyilkos. Hallgatom közben a tévében a dumakabarét, aminek már századszor ismétlik az adását. Na, ezeknek sincs humoruk! Egy picit elfordulok oldalra és csak hallgatom, a könyvet addig leteszem az éjjeli szekrényre.
  Aztán amikor az ember éjszaka a harmadik forgolódás után felébred, megkeresi az ágyban a szemüvegét, amit az olvasáshoz vett fel még este lefekvéskor, majd előbányássza valahonnan a takaró alól a könyvet is a távkapcsolóval együtt. Mert ez a hülye tévé is csak villog itt a szemébe az éjszaka közepén! Hogy pihenje így ki magát az ember?! Mindjárt megszólal az ébresztő! Addig még van pár óra alvás, hogy gyorsan kipihenje magát…
  Aztán eljön a reggel, amit csak az ébresztő óra kellemetlen hangja jelez, mert kint tök sötét van és álmosan, fáradtan ébredünk. A rossebnek sincs kedve kiszállni az ágyból. De, menni kell dolgozni. Ilyen sanyarú és monoton az élet. Inkább aludnék még egy kicsit.
  Na, ilyen is a depresszió!